A kemény zenében a kísérő billentyűtémák általában hosszan kitartott akkordokból állnak. Ezek az akkordok szinte mindig hármashangzatok, vagyis 3 különböző hang szól egyszerre. Négy féle ilyen létezik, ebből kettőt használnak: a dúrt és a mollt. Namost, ha a Cakewalk-féle "piano roll"-os zeneszerkesztőben gondolkodunk, akkor a dúr hármas úgy jön létre, hogy az 1-es számú hang (az alaphang) fölé 4 félhanggal teszünk egy másodikat, és e fölé még 3 hanggal a harmadikat (pl. C-E-G). A moll hármasnál annyi a különbség, hogy a középső hang egyel lejjebb szól (pl. C-Eb-G), vagyis itt először számolsz 3-at, aztán onnan 4-et.

Ennyi alapismeret elég is. Ehhez adok még néhány használati "trükköt":

• Egy akkord általában akkor szól jól, ha a hangjai a basszus legmélyebb E hangjához képest kb. 1-3 oktávval feljebb vannak. Vagyis ha kiindulásképp a basszustémát átmásolod a billentyű sávjára, emelj rajta 2 oktávot, és valahol ott kezdj el dolgozni rajta. Ez a tartomány angolszász rendszerben (így a piano roll-ban is) a 4-5. oktáv (pl. C4, A5, stb.), zenei nyelven pedig az egyvonalas és a kétvonalas oktáv.
• A hármashangzat három hangja nem mindig ebben a sorrendben van egymás felett. Ha a C dúr hangjaiból (C-E-G) a G-t leteszed egy oktávval lejjebb, akkor az kerül legalulra (G-C-E). Ettől az akkord még ugyanúgy C dúr marad! Ha most az E-t is leteszed egy oktávval lejjebb, akkor pedig kialakul a harmadik-féle verzió (E-G-C). Az eredeti sorrendet nevezik az akkord alaphelyzetének, a másik kettőt pedig megfordításnak. Hogy ez mire jó? Egyrészt változatosabb tőle a dolog, másrészt... olvass tovább!
• Az akkordok folyamatosan váltják egymást a szám közben, ettől lesz érdekes a kíséret. Egy akkordváltás akkor szól szépen, ha a hangok minél kisebbet "mozognak", vagyis minél kevesebb hang lépjen odébb, és minél kisebbet. Példa: F dúr után C dúr. Az F dúr hangjai F-A-C, a C dúr C-E-G. Ha így játszzuk őket egymás után (alaphelyzetben), akkor mindegyik hang nagyot ugrik. Viszont ha a C dúrt az E-G-C fordításban játsszuk, akkor a legfelső hang el sem mozdul, és a másik kettő is csak kicsit lép. Hallhatóan sokkal jobban szól így a váltás, ugye?
• A hármashangzat alaphangja nem mindig azonos a basszushanggal. Pl. ha a basszustémád E-ben van, akkor erre simán megpróbálhatsz egy A-ról indított dúr hármast (A-C#-E).
• Az akkordokat nem feltétlenül kell a többi hangszer ritmusához igazítani. Lehet velük saját ritmust játszani, vagy akár hosszan kitartani a hangokat. Vonós, illetve "szőnyeg" hangszíneken ez utóbbi a jellemző.
• Megfelelő hangszínnel (pl. zongora) az akkordokat ki lehet "bontani", vagyis a hangjait viszonylag gyors egymásutánban külön lejátszani. A hangokat ilyenkor több oktávban is meg lehet ismételni, ezeken tetszés szerint fel-le futni, vagy akár a sorrendet is variálni, stb.
• Vastaggá teszi a hangzást, ha az akkord (alaphelyzet szerinti!) 1. és 3. hangját egy oktávval mélyebben is hozzájátszod (pl. C-G-C-E-G). Természetesen a felső három hang így is forgatható (pl. C-G-E-G-C), sőt a két alsó hozzátett hang is megfordítható (pl. G-C-G-C-E).

Na, egyelőre tömören ennyit. Kis túlzással állíthatom, hogy ennél sokkal többet nem is használ egy átlagos metálbanda billentyűse - kíséretben. Természetesen itt nem a Dream Theater-re gondolok...:)

A lényeg, hogy próbálkozz, kísérletezz, menj a füled után! Ha már ráéreztél a dologra, próbálj meg újabb hangokat is hozzátenni (pl. az alaphang felett 2 félhanggal). Csak ezt tudom ajánlani, mivel én is így szoktam!

2008.08.25. Balage