Post bop

Az 50-es évek közepétől a 60-asok közepéig tartó korszak jelentette a modern jazz fő csapásvonalának virágkorát. Sok olyan zenész, akit ma minden idők legjobbjai közé sorolnak, ebben a korban szerezte hírnevét.

Miles Davis-nek négy fontos bandája is volt akkoriban. Az egyikben John Coltrane ("Trane") tenorszaxofonos, Red Garland zongorista, Paul Chambers bőgős és "Philly" Joe Jones dobos játszott. Ezt a formációt sokszor nevezik minden idők legjobb jazz csapatának. Az albumaik legjava ma is kapható, mint pl. a Workin'..., Steamin'..., Relaxin'... és Cookin' sorozat a Miles Davis Quintet neve alatt. Miles tökéletesre fejlesztette a szordinált (tompított trombitahang) balladajátékot csapatával, és a ritmusszekciót sokan a valaha létezett legkeményebb swingnek nevezik. A másik lényeges Davis együttesben kiegészült az előző csapat Julian "Cannonball" Adderly-vel, és lecserélték Garland-ot Bill Evans-szel ill. Winton Kelly-vel, Jones-t pedig Jimmy Cobb-bal. E formáció Kind Of Blue című albumja magasan áll a legtöbb jazz-eladási toplistán. A fő stílusukat modális stílusnak nevezik, mivel számaik egyszerű skálákon, illetve skálamódokon alapulnak, amik egyenként több ütemen áthúzódnak, szemben a Bebop-stílusok gyorsan váltakozó, összetett harmóniáival. A harmadik Davis-csapat valójában a Gil Evans orchestra. Miles több klasszis albumot rögzített Gil-lel, mint pl. a Sketches Of Spain. A korszak negyedik Miles-csapatában játszott Wayne Shorter szaxofonos, Herbie Hancock zongorista, Ron Carter bőgős, és Tony Williams dobos. A korai felvételeik - közülük pl. a Live At The Plugged Nickel, és a korai My Funny Valentine, ahol Wayne helyett George Coleman szaxofonozott - elsősorban innovatív változatban játszott standard-eket tartalmaznak. Későbbi felvételeik, pl. a Miles Smiles és a Nefertiti egyedi sajátosságokat tartalmaznak (sokakat Wayne Shorter szerzett) amik nagyban felülmúlják a tradicionális harmóniákat. Herbie Hancock egy újfajta harmonizációt hozott, ami legalább annyira alapul a sound-on, mint amennyire a hagyományos jazz-elméleten.

A kor egy másik óriása John Coltrane. Miles csapata mellett, a saját neve alatt hozta ki Giant Steps c. albumát, amivel bebizonyította, hogy a legtechnikásabbak közé tartozik, és harmóniákban is igen fejlett. Miles csapatát otthagyva saját kvartettet hozott létre McCoy Tyner zongoristával, Elvin Jones dobossal, és különféle bőgősökkel, végül megállapodva Jimmy Garrison-nál. Ezzel a csapattal Coltrane megmutatta, hogy ő az egyik legerősebb érzelmekkel játszó zenész. Tyner is egy nagy név a zongoristák között, jellemzője az erősen ritmikus hangzású (perkusszív) megszólalás. Elvin Jones a ritmikai intenzitás irányításának nagymestere. Ez a csapat folyamatosan változott, a viszonylag hagyományos post bop My Favorite Things c. lemeztől az energikus A Love Supreme c. anyagon át az avantgárd Meditations-ig, és az Ascension-ig.

Egy szintén fontos vezéregyéniség volt Charles Mingus. Az ő kisebb csapataiban rendszerint nem voltak erős kötöttségek, így több szabadság jutott az egyes zenészeknek, akikkel játszott. Ezzel ellentétben Mingus nagyzenekari műveiben a zene legnagyobb része előre meg volt írva. A kis bandáknak szánt kompozíciók inkább csak vázlatok voltak, az előadásmódot sokszor szó szerint a színpadon találták ki, s a számok közben Mingus hangosan osztogatta az utasításokat. Mingus csapatainak oszlopos tagja volt Eric Dolphy, aki altszaxofonon, basszusklarinéton, és fuvolán is játszott. Az ő játékát szokták ívesnek, nagy ívűnek nevezni, mivel a dallamaiban nagy hangközű ugrásokat használt (ennek ellentéte a skálaszerű dallam, amiben többnyire kis lépések találhatók). Dolphy közreműködésével készült a Charles Mingus Presents Charles Mingus című klasszikus album.

Sokan az egyik legfontosabb jazz szerzőnek, és egy igen eredeti zongoristának tartják Thelonious Monk-ot. Monk kortársaihoz képest jóval szellősebben játszott. Albumai közül megemlíteném a Brilliant Corners-t, és a Thelonious Monk With John Coltrane címűt. Az egyik legérzelmesebb balladajátékosnak Bill Evans zongoristát tartják; a Waltz For Debby című, és ehhez hasonló albumait - melyeket Scott LaFaro bőgőssel és Paul Motian dobossal rögzített - a trió játék modelljeként tartják számon. Wes Montgomery az egyik legerősebb hatású jazz gitáros. Gyakran játszott együtt orgonistákkal, és egy különösen érzéki, egyedi gitárhangzást alakított ki. A szólóiban sokszor használt oktávjátékot, ezt azóta sokan átvették. Egyik korai albuma a Full House címet viseli, a későbbi lemezei inkább profitcélúak, és kevésbé figyelemreméltóak. Coltrane népszerűség-riválisa volt akkoriban Sonny Rollins tenoros, szintén sok albumot rögzített, köztük a Saxophone Colossus-t, és a The Bridge-et, ez utóbbit Jim Hall gitárossal. Sonny játszott Clifford Brown-nal, Miles Davis-szel, Bud Powell-lel, Thelonious Monk-kal, és hasonló nagy nevekkel.

Végül lássunk néhányat a korszak többi megemlítendő zenészei közül: Jackie McLean, Dexter Gordon, Joe Henderson, és Charlie Rouse szaxofonosok; Freddie Hubbard, Lee Morgan, Woody Shaw, és Booker Little trombitások; J. J. Johnson és Curtis Fuller pozanosok; Jimmy Guiffre klarinétos; Tommy Flanagan, Hank Jones, Bobby Timmons, Mal Waldron, Andrew Hill, Cedar Walton, Chick Corea, és Ahmad Jamal zongoristák; Larry Young orgonista; Kenny Burrell és Joe Pass gitárosok; Toots Thielemans gitáros-harmonikás; Bobby Hutcherson vibrafonos; Ray Brown, Percy Heath, Sam Jones, Buster Williams, Reggie Workman, Doug Watkins, és Red Mitchell bőgősök; Billy Higgins és Ben Riley dobosok; Jon Hendricks, Eddie Jefferson, Sarah Vaughan, Betty Carter, Carmen McRae, Abbey Lincoln, és Shirley Horn énekesek. A Woody Herman-, vagy a Stan Kenton-jellegű big band-ek szintén gyarapodtak.



All content copyright © The Outside Shore

Marc Sabatella / marc@outsideshore.com
P.O. Box 147151, Edgewater, CO 80214-7151