Chuan Chang - A zongoragyakorlás alapjai

ELSŐ FEJEZET: ZONGORATECHNIKA

II. A ZONGORAGYAKORLÁS ALAPLÉPÉSEI

Vegyük fel a tempót, amilyen hamar csak lehet. Emlékezzünk, még mindig külön kézzel gyakorlunk. Az annyira gyors játéknál, ahol már kezdjük érezni a feszültséget és hibákat vétünk, nem javítja a technikánkat, mert csak hibákat gyakorlunk, és rossz beidegződésekre teszünk szert . Ily módon, az ujjakat gyors játékra kényszerítve, nem jutunk eredményre. Ahogy a párhuzamos játéknál bemutattuk, szükségünk van új módszerekre, amelyek automatikusan növelik a sebességet, és csökkentik a feszültséget. Tény, hogy a párhuzamos játék esetén gyakran könnyebb gyorsan, mint lassan játszani. A kézhelyzetek, kézmozgások kitapasztalása, kidolgozása automatikusan növeli a sebességet; ez a téma az egyik fő modnadója e könyvnek, később még foglalkozunk ezzel, mert ahhoz túl nagy terjedelmű, hogy ebbe a részbe beilleszkedhessen. Ez a téma magába foglal olyan sajátos tudnivalókat, mint a hüvelykujj felül módszer, glissando mozgás, relaxáció, lapos ujj tartás, kar és csukló mozgások stb. és a gyakorlást követő fejlődés (GyKF) használata. Ha nem mutatunk jelentős fejlődést néhány perc alatt, akkor valószínűleg valamit rosszul csinálunk – találjunk ki valami újat. Tanulók, akik ösztönösen gyakorolnak, lemondóan ismételgetik órákon keresztül ugyanazt, alig látható kis fejlődséssel. Ki kell kerülnünk ez a gondolkodásmódot a gyors tanulás érdekében. Kétfajta eset lehetséges, amikor megpróbáljuk növelni a sebességet. Az egyik: olyan szintet igényel, amit már elértünk, akkor képesek kell lennünk percek a alatt a felgyorsításra. A másik eset: új szintre kell lépnünk; ez hosszab idő lesz, és a 15. részben tárgyaljuk.

A technika akkor fejlődik a leggyorsabban, ha abban a leggyorsabb  tempóban játszunk, amelyben még pontosan tudunk játszani. Ez főleg a kétkezes gyakorlásnál igaz (legyünk türelemmel – ígérem végül eljutunk a kétkezes gyakorláshoz is). Minél jobban irányítunk különkézzel, annál gyorsabbak leszünk különkézzel, ahelyett, hogy kétkézzel növelnénk a feszültséget, és rossz beidegződéseket alakítanánk ki. Ezért nem helyes azt gondolni, hogy gyorsabban fejlődünk, ha olyan gyorsan játszunk, ahogy csak tudunk (elvégre pedig dupla tempóban kétszer annyiszor tudunk gyakorolni egy részt). Mivel a külön kezes gyakorlás egyik fő célja tempó növelése, a gyors tempó elérése és a pontosság elletmondássá válik. A megoldása tempó folyamatos változtatása; ne maradjunk egy tempónál túl sokáig. A nagyon nehéz részeknél, amelyekhez olyan tudás kell, amelyre még nem tettünk szert, nincs más lehetőség, mint a tempó lépésekben való növelése. Ennek eléréséhez használjunk túl gyors tempót, mint felderítő kitérőket, hogy meghatározzuk, mely dolgokon kell változtatni, annak érdekében, hogy az adott tempóban játszunk. Aztán lassítsunk le, és gyakoroljuk az új mozgásokat.

A tempó változtatgatásához, elösször próbáljunk találni egy elfogadható “maximum tempót”, amelyben még pontosan játszunk. Aztán gyorsuljunk fel (akár a párhuzamos sorok használatával, ha szükséges), és figyeljük meg, hogyan kellene a játékot változtani (ne aggódjunk, ha nem játszunk még pontosan ekkor, mert nem ismételjük meg sokszor). Aztán használjuk az új szükséges mozgást, és játszunk az előző “pontos, maximum tempóban”. Ennek érezhetően könnyebnek kell lennie. Gyakoroljunk egy ideig ebben a tempóban, majd próbáljuk meg kicsit lassabban, hogy megbizonyosodjunk róla, teljesen ellazultak és pontosak vagyunk. Aztán ismételjük meg a teljes folyamatot. Ily módon, kezelhető ugrásokban növelhetjük a tempót, és külön-külön dolgozhatunk minden egyes új tanulnivalón. Az első próbálkozáskor, a legtöbb esetben képesnek kell lennünk, legalább apró részletekben különkézzel eljátszani a darabot a végső tempóban. Kezdetben, elsőre az előírt tempóban játszani elérhetetlennek tűnhet, de gyakorlással minden tanuló meglepően gyorsan képes elérni ezt a célt.